Menuhin hegedűi – a zenei világnap margójára

A zenei világnapot október 1-jén ünnepeljük, kezdeményezője Yehudi Menuhin hegedűművész és az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsa volt az 1970-es években.

Céluknak tűzték ki, hogy egy olyan napot hozzanak létre, amely a zene egyetemes nyelvét, közösségteremtő erejét és kulturális sokszínűségét állítja a figyelem középpontjába. A zenei világnap arra emlékeztet, hogy a zene hidat képez emberek, nemzetek és generációk között, függetlenül nyelvtől, vallástól vagy társadalmi helyzettől. Küldetése, hogy ösztönözze az aktív zenélést, támogassa a zenepedagógiát, és felhívja a figyelmet a művészek, zenekarok és zenei intézmények munkájára. A zenei világnap arra bátorít mindenkit, hogy fedezze fel, ápolja és ossza meg másokkal saját zenei élményeit.

A nap legfontosabb üzenete, hogy a zene nem pusztán szórakozás, hanem alapvető emberi szükséglet, amely segít kifejezni érzelmeinket, erősíti az empátiát és hozzájárul a lelki jólléthez.

Yehudi Menuhin (1916–1999) amerikai születésű, később brit állampolgárságú hegedűművész és karmester volt, akit a 20. század egyik legjelentősebb klasszikus zeneművészének tartanak. New Yorkban született orosz–zsidó bevándorló szülők gyermekeként, és már gyermekkorában kivételes tehetségként tartották számon: hétévesen nagy sikerrel lépett fel, tizenévesen pedig már a világ legrangosabb koncerttermeiben játszott. Játékát kiemelkedő technikai felkészültség, mély líraiság és erőteljes spirituális kifejezésmód jellemezte, és szoros művészi együttműködés fűzte többek között George Enescuhoz és Wilhelm Furtwänglerhez. A második világháború idején a fronton szolgáló katonáknak adott hangversenyeket, később pedig gyakran hangsúlyozta a zene béketeremtő szerepének jelentőségét. 1963-ban Londonban megalapította a tehetséges fiatal zenészek képzésére létrehozott Yehudi Menuhin Schoolt, és karmesterként is jelentős karriert épített. Élete végéig aktív maradt, felvételei és pedagógiai munkássága pedig ma is alapvető hivatkozási pontnak számít a klasszikus zenei világban. Bár egész gyűjteménye volt hegedűkből, három hegedűn játszott legszívesebben.

Stradivari „Prince Khevenhüller” 1733 és „Soil” 1714

Amikor Menuhin még kisfiúként meglátta Stradivari „Prince Khevenhüller”-ét Emil Herrmann híres New York-i üzletében, azonnal beleszeretett a hangszer alakjába, mesteri megformálásába és selymes, meleg hangjába. Akkoriban a hangszer elérhetetlennek tűnt az alig néhány éves csodagyerek és családja számára. 1928 végén a vak New York-i bankár és műgyűjtő, Henry Goldman meghallgatta a fiatal Menuhint játszani a Carnegie Hallban. Goldman annyira meghatódott a fiú tehetségétől, hogy elhatározta: vesz neki egy igazi mesterhegedűt, és szabad kezet adott neki a választásban. Menuhin több Stradivariust is kipróbált (köztük a híres „Betts”-t és a „Maximilian”-t), de hű maradt az „első szerelméhez”, a „Prince Khevenhüller”-hez. A hegedű ára akkoriban csillagászati összeg, 60 000 dollár volt, amit Goldman kifizetett, és Menuhin 12. születésnapjára nyújtotta át a csodagyereknek. Érdekesség, hogy 1935-ben a híres párizsi hegedűkészítő, Emile Français készített egy másolatot a „Prince Khevenhüller”-ről Menuhin számára. Ez a másolat annyira jól sikerült, hogy Menuhin többször is ezen játszott koncerttermekben, anélkül, hogy a zenekritikusok vagy a közönség észrevették volna a különbséget. A másolatot főleg a kockázatosabb utazásokra vitte magával, hogy megóvja az eredeti, Stradivari munkásságának késői időszakában, 1733-ban készült mesterművet a háborús- és utazási viszontagságoktól. A hangszer a nevét a híres és előkelő osztrák nemesi családból származó Khevenhüller hercegről kapta, aki a hegedű egyik korábbi, 18. századi tulajdonosa volt. (A neves mesterhegedűk esetében megszokott hagyomány volt, hogy a hangszereket a legbefolyásosabb vagy leghíresebb korábbi tulajdonosaikról, gyűjtőikről nevezték el.)

Menuhin az 1950-es éveket azzal kezdte, hogy megvásárolta második Stradivari-hegedűjét, az 1714-es „Soil”-t; több évtizeden át élvezte annak átható hangzását. Ez a hangszer Stradivari munkásságának 1700 és 1720 közötti aranykorában készült. Nemcsak hangja különleges, hanem mély, ragyogó vörös lakkozása is. Sokak, szakértők és laikusok szerint is akusztikailag a „Soil” a valaha készült egyik legtökéletesebb hangzású Stradivari-hegedű.   „A 'Khevenhüller' Stradivari hegedűm édesebb hangzást ad, mint a 'Soil' Stradivari hegedűm – írta egy alkalommal Menuhin –, de nem éri el teljesen a 'Soil' erejét, amellyel a szimfonikus zenekar felett is érvényesül.” Az 1950-es és 1960-as évek számos lemezfelvételén a „Prince Khevenhüller”-t használta, többek között a 1969-es Walton-koncerten, míg a legtöbb koncerttermi koncerten a „Soil”-t. A hangszer a nevét egy 18. századi belga iparmágnásról, Amédée Soilról kapta, aki korábban a tulajdonosa volt. Mielőtt Menuhinhoz került volna, a 19. század híres francia hangszerkészítője és kereskedője, Jean-Baptiste Vuillaume gyűjteményét is gazdagította. Menuhin több, mint három évtizeden át játszott a „Soil”-on. Az 1980-as évek közepén a fiatal virtuóz, Itzhak Perlman kipróbálhatta a hegedűt Menuhin engedélyével. Perlman később úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, hogy ez volt a legcsodálatosabb hang, amit életében hallott, és attól a naptól kezdve az volt a legfőbb álma, hogy egyszer ő birtokolhassa a hangszert. 1986-ban ez az álom valóra vált: Menuhin eladta a hegedűt Perlmannak, aki a mai napig ezt használja az első számú koncerthangszereként.

Guarneri „Lord Wilton” 1742

A „Lord Wilton”  nemcsak Yehudi Menuhin életének egyik legfontosabb mesterhegedűje, hanem a hangszerkészítés történetének egyik legcsodáltabb és legértékesebb darabja. A hangszer 1742-ben készült Cremonában, mindössze két évvel a mester, Bartolomeo Giuseppe Guarneri – ismert nevén del Gesù – halála előtt. Guarneri kései munkáira jellemző volt a látszólag nyers műgond, ugyanakkor a kortárs hegedűkénél erőteljesebb, kiemelkedő hangzás is. Míg a Stradivari-hegedűk hangját Menuhin az arany fényéhez hasonlította, a Guarneri-hegedűk mély, drámai hangzása számára a Sainte-Chapelle üvegablakainak bíborvörösét idézte. A hegedű a nevét korábbi tulajdonosáról, Seymour Egertonról, Wilton 4. grófjáról kapta, aki az 1800-as évek végén birtokolta a hangszert. Az évtizedek során olyan neves gyűjtők és művészek kezén ment keresztül, mint Sir Edgar Speyer, a horvát virtuóz Zlatko Baloković, valamint híres párizsi és new york-i kereskedők, mint a W. E. Hill & Sons. Menuhin évtizedekig kutatta a számára tökéletes Guarneri del Gesù hangszert. Bár kipróbálta többek között az „Ysaÿe” és a „Comte d'Egville” hegedűket is, az igazi áttörés az 1970-es évek végén jött el: 1978 körül vásárolta meg a „Lord Wilton”-t Jacques Français-től, és ez lett a fő koncerthangszere egészen az 1999-ben bekövetkezett haláláig. Menuhin úgy találta, hogy ez a hegedű nyújtotta a legideálisabb, legtestesebb tónust az olyan monumentális, mély érzelmű művekhez, mint Brahms hegedűversenye. Menuhin halála után a hangszert az amerikai gyűjtő, David Fulton vásárolta meg, akkoriban rekordnak számító, körülbelül 6 millió dollárért.

A cikk elkészítéséhez a Tarisio, a TheStrad, a Menuhin, a Menuhin-Foundation, a Stringmagazine, a Benningviolins és a Violinist internetes oldalai szolgáltak segítségül.