Tulipánból paprika...

...és bár nem rímel: zongorából könyvespolc. A mai termés.

Van úgy, hogy egy hangszernek is lejár az ideje. A vonósok szerencsések, mert értékük az idő múlásával egyre nő, de legalább is valamelyest állandósul.  Köszönhetően a jól javítható építési technikának, és a 400 éves tradíciónak, amely nem enged jelentős változást a játékmódban - ennek megfelelően a struktúrában sem. Ettől szép ez a szakma: úgy kell nap mint nap újat lakotni, hogy szinte semmi esély a megújulásra. Nem így a többi hangszer.

Itt van például a zongora. Nagy utat járt be a klavikordtól (fent) a Bogányi-zongoráig. Nemcsak küllemben, de a hangzás csiszoltságát kiszolgáló technikai megoldásokban is jelentős a változás. Ennek sajnálatos velejárója, hogy a régebbi modellek, amelyek már nem elégítik ki a mai kor igényeit, jobb esetben múzeumban, gyakrabban raktárakban, vagy az utcán végzik. 

Többsége pedig az enyészet ismeretlen útjain tűnik el. Korunk nagy kihívása, hogy mindent szeretnénk konzerválni, megmenteni az utókornak. Hol vagyunk már attól, amikor nem kívánatos városokat sóval hintettek be?! De mindent nem lehet megmenteni. Új funkciót viszont találhatunk neki, amivel tovább élvezhetjük jelenlétét. Így tettem én is, amikor egy, az 1800-as végén készült, szúette, játékra használhatatlan bécsi zongorának adtam új szolgálati lehetőséget. (Aki most esetleg azt fontolgatja, hogy megkövez, keresgéljen az apróhirdetések között, biztosan talál akár ingyen is zongorát, amelyet ha ő nem fogad örökbe, egyszerűen kidobnak.) Fájt a szívem kicsit, mégiscsak a múlt egy sokat mesélni tudható darabja lényegült át a kezem nyomán. Érdekes volt belegondolni, mennyi vihart élhetett meg, és adhatott örömet hangjaival gazdáinak. De aztán az alkotási láz feledtette az udvari keringők lágy dallamát, és végül egy kedves formájú könyvespolc lett belőle:

Ha tetszett, ossza meg ismerőseivel! Hátha nekik is tetszeni fog...